Archív

Postás hozta Krasznahorkait

Történetünkben szédületes keringőt jár a postás a kortárs irodalom és filmművészet nevekkel és buktatókkal teli labirintusában – Grozdits Hahó írása.a posts1

Nyolcadik kerület, bérház, szokásos, de tavaszodós délelőtt, pötyögés a folyton belassuló számítógépen. Hirtelen felbőg-felberreg az alig működő, nedves időben pedig néma kaputelefon. A szakadozó vonal túlsó végén, két emelettel lejjebb a postás:

– Azt hiszem, valami könyvet hoztam, nem fér a postaládába.

Hű, ilyenkor készségesnek kell lenni:

– Azonnal lefutok – üvöltöm reflektálatlanul az elsárgult kagylóba, és már indulok is, úgy, ahogy vagyok, melegítőben, papucsban, lyukas pólóban, zokni nélkül. Nem szabad visszaélni a postások türelmével, hiszen ha ez megtörténik, akkor legközelebb csak bedob egy értesítőt, aztán mehetek sorban állni a Rákóczi térre.

– Megkérdezhetem, milyen könyv? – mutat meglepő érdeklődést az ismeretlen kézbesítő. Új ember, eddig egy taknyosorrú flegma srác hordta ki a leveleket. Hetente legfeljebb kétszer jött. Az „új arc”, kicsit gyűrött, de szimpatikus az őszintének tűnő kíváncsisága.

– Azt hiszem, az új Krasznahorkai kötet lehet – válaszolom a kíváncsiságtól kíváncsian.

– Megnézhetem?

– Persze – és már tépem-szaggatom készségesen a borítékot, ő közben laza csuklóval rakja a táskába az összegumizott leveleket. Főleg számlák. Kezébe adom a könyvet, nézegeti, forgatja, aztán rám néz:

– Miről szól?

– Hááát… – egyből zavarba jövök, próbálok időt nyerni –, úgy tudom, ez egy gyűjtemény erről is, meg arról is van benne szó. Most hozta. Még nem olvastam.

Nyúlnék a könyvért. Nem adja:

– Ismerhetem a szerzőt? Határon túli, mi? – a második kérdésnek mintha lenne valami korábbról nem ismert furcsa érdessége.

– Nem, nem határon túli, magyarországi magyar szerző – mondom, miközben felmérem, hogy a kíváncsisága valószínűleg pillanatnyi, és a levelek címzésén túl valószínűleg semmit nem szokott olvasni. Elszállt illúzióim utolsó maradékába kapaszkodva kinyögöm:

– A Sátántangót ismerheti! Ha nem is olvasta, az elég híres – bökök oda gonoszul.

– Nem hallottam róla – morogja. Nyilván érzi, hogy megtört a váratlan beszélgetés varázsa.

– Pedig még film is készült belőle. Moziban is játszották, pedig vagy nyolc óra hosszúságú.

– Nem, erről sem hallottam – mondja.

Vállat vonva átveszem a könyvet, a kelleténél tartózkodóbb gőggel biccentek, vissza sem nézve elindulok fölfelé a lépcsőn.

Utánam szól:

– Nem a Tarr Béla rendezte azt a Sátántáncot, vagy mit? – elkerekedett szemmel visszafordulok, ő pedig úgy érzi, magyarázattal tartozik: – Az szokott ilyen bolond filmeket csinálni…

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top