Hosszasan néztem a Szépművészeti Múzeum Newton-kiállítását, és már annyira sem értem a feminista háborgást, mint amennyire korábban érteni véltem. Grozdits Hahó kiállításkritikája.
A mára legendává lett/tett Helmut Newton kiállításáról lévén szó, viszonylag kevés embernek adatik meg – sőt, ennek ellenkezőjét el szokás várni! –, hogy „tiszta lappal” induljon. A nézők többsége valamilyen vizuális, vagy verbális megalapozottságú elő-ítélettel érkezik: látott már Newton-képeket dögivel a világneccen, olvasott arról, hogy miként viszonyult Helmut a nőkhöz…
… és akkor itt egy kiállítás, ami elég rendesen szétzilálja az elképzeléseket. Ez a Newton nem az a szinte cinikusan vérprofi iparos, akire számítani kellene/lehetne. Newton – a most kiállított képek alapján – megalapozottan tekinthető képzőművésznek. (Ezt a kérdést is sokan feszegetik!) Sőt – hangozzék akármilyen együgyűnek – ezek a képek önmagukban is történeteket hallgatnak el.
Beszédes hallgatással, ami – nem altesti értelemben – beindítja a nézőt! Felfakadnak, burjánzanak a fejben az abszurd novellák, a rövidebb-hosszabb történetek, melyeknek bizonyos pontjára kilométerkőként oda lehet/kell állítani a Newton fotográfiákat. Abszurd, megíratlan történetektől zsibong a kiállítótér csendje, s közben nyoma sincs az emblematikussá tett képek által sugalmazott „német precizitásnak”. Szabadság árad a képekből, s meglepő módon leginkább azokból, melyek megrendelésre készültek a magazinok és a divatházak számára. Annyira szabad, annyira kreatív, hogy a néző visszatér az előbb elvetett gondolathoz: lehetséges a precizitásnak olyan magas foka, ami már a precizitás hiányát imitálja?
Fura, sokórás nézegetnivaló ez a háromteremnyi Newton!
Persze, az első, még reflektálatlan pillantás a mezítelen női testeknek, a buja fanszőrzeteknek, vagy éppen a borotvált testhajlatoknak szól, s ha a kép a néző pillantását megragadta, akkor következhet a behatolás… a kép rejtelmeibe, az arcok a gesztusok, a mozdulatok a pillantások sűrűjébe. Jöhet az eltéve(lye)dés a perverzen bonyolult viszonyok – emberek és tárgyak, férfiak és nők, nők és nők – között. A kétszereplős fotográfia, melyen a modell mellbimbóját sminkelik, hangsúlyozottan a sminkesről szól! Vagy az a kép, amin szerepel a fotós és a meztelen modell… na, azon a képen a figyelő feleségé – megkockáztatom: a feleség figyelméé – a főszerep.
Állítólag Newton – nem pont így megfogalmazva – sokat panaszkodott arra, hogy a modellek szépsége és intelligenciája fordított arányosságot mutat. Ha ez igaz, vagy sok esetben elképzelhető, akkor visszatérnék az első felvetésre: nem értem a feministák hörgését (bocsánat: „kritikáját”). Newton képein a nők fenségesek, erősek, a látszólag megalázó helyzetben is bátorságot – sőt sokszor fensőbbségtudatot – sugároznak. A férfiak, ha megjelennek a képeken, akkor vagy „saját jogon”, mint Andy Warhol, vagy – az esetek többségében – alárendelt szerepben, mint kiegészítő elem.
*Jelen írás címét Varecza Laci A pinagravitáció című verse ihlette, mely megjelent a Kegyetlen kedves című kötetben, 2000-ben. (124. oldal)
Helmut Newton 1920-2004
Szépművészeti Múzeum
2013. április 3 – július 14.
