A kiállítás címe „Másik Magyarország”. Milyen Bukta Imre Magyarországa, és mennyiben „más”? (Béresi Csilla írása a kiállításról)
Parasztembereket látunk itt, a szinte elmaradhatatlan kerékpárral, rajta a súlyos szatyrokkal, amit elvinni nehéz lenne két kézzel, és hát kocsi nincs. Vagy „bótba” mennek, meggörnyedő háttal, talán a hideggel dacolva. Az Apja lánya c. festményen (2012) egy megtört öregember és lánya fölött markológép nyitja száját. Hogy lecsapjon rájuk, akár egy ragadozó madár? A 2003-2004-es kocsmaképek limbójában arctalan, sötét közösségbe olvadnak az együtt gubbasztó férfiak. Egyedül a játékautomaták „oltára” világít. Polgármester áll, kezében plázamakett-tel kivágott fák csonkjai között (2011).
Disznók a tájban
Milyen a táj, a keret, amely ezeket az embereket körülveszi? Többnyire fák sűrű szövedéke tölti ki a képteret, amit azonban magasfeszültségű villanyvezetékek is behálóznak. A Fiatal erdőn (2009) a szembenéző férfialak fejéből fogaskerekek tekergőznek elő, és nem csupán gallyak gubanca, de pókháló is körbeszövi (és ott egy fotó is 1979-ből, a Pókhálóban).
A fát kultikus aura veszi körül ezeken a képeken, nemritkán épp ágainak folytatásából törnek el misztikus, magnetikus sugarak, villanyégőt idéző kék búra borul föléjük (Este, 2012). Ünnep teljes jogú résztvevői ők karácsonyfa égőikkel. A megye legszebb fája (2012) papírra rajzolt kis kollázsbetéten látható a képen belül, de ugyanilyenen ott a mindenütt látható facsonk és egy növekvő fácska is, amelyet szögesdrót vesz körül. (A szögesdrót hozzátartozik e másik Magyarország iparosodó tájához, noha védelmezhet is, mondjuk falánk nyulak ellen: Kisnyúl az aktatáskában, 1992). A fákra itt láncfűrész vár, egyet külön is kiállított Bukta. Ami a nyomában marad, facsonkok roncstelepe, betonlapok sorakozója, a semmibe költözött, vázzá üresedett házak (Elfogyott táj, 1997). Az első teremben a Ház életnagyságú installációján a horgolt függönnyel eltakart ablakokon ki-kinéznek a lakók, de odakintről titokzatos támadók beverik az ablakokat, reccsen az üveg – ez a ház már nem lakható és nem védelmez. A biciklik is feldőlnek, a szekerek meg „temetőben” (1974-es fotó), vagy lovak nélkül vesztegelnek (1974).
Két pohár tej
Mégis új erdő nő a régi helyén, s a föld nedvei is újjászületésre készen várakoznak (Téli szántás kerítéssel, 2005). A megújító nedvek és a természet, termékenység erői továbbra sem adják fel, és vagy nem vesznek tudomást az emberről, vagy épp a makacsul továbbélő emberi munkálkodás eredői. Árad a gabona, az „élet” a silóból, a víz az öntözőcsőből, tej csordul a tehén tőgyéből (Locsol mindenki, 1989). Víz csobog a kannába az artézi kútból mohos, meghitt sötétben, a házi tört cserepek hajszálérhálózatának keretében (2002). Tej fehérlik az asztalon, mindennapi csoda letéteményeseként (Két pohár tej, 1996). Az Erdőrészlet című, kisebb termet betöltő installáción fahídon kelünk át, az ilyenekhez rendesen patak tartozik. Itt csonkolt, kivágott erdő sorakozik mellette, a facsonkok erezetében keringő mágikus kékes nedvek azonban talán magát a csermelyt teremtik újjá.
Jókora falon kukoricacsutka emberkék sorakoznak, mind parányi zsákot tart, benne a terméssel (Okos táj, 1993). Idolok végtelen sora, mert a föld tovább terem. Elveszített Édenként ünnepli Bukta a természet kifogyhatatlan bőségét gyufaszálakból rakott szántóin, amelyek betöltik a képteret, és megnyílnak a végtelen felé. Máskor satírozott a teljes képtér, hullámzó mezők képzetét keltve (Zöld mező, 1990-es évek). De a kézvonások sűrűje nemcsak a természet makacsságát idézheti meg, lehet akár zsidó temető sírköveinek felirata is, melyek egy része az égbe emelkedik, akárcsak az Elfogyott falu lebegő házai (Falusi zsidó temető, 2011).
Krumplievők
A szentség mégis csupán nosztalgiaként van már jelen; betonlapokból rakott keresztjén Bukta a régmúlt idők szántóvető parasztjait idézi meg, akiknek még élet volt a búzatáblák bruegeli, Roger Wagner-i aranya. De: nem evilági, sugárzó szürke burok vesz körül egy emberalakot egy vasárnap reggelen, noha előtte szentképek hevernek a porban (2008). Meghajló, áhítatos testtartása Millet Angelusát juttatja eszünkbe, az ő földben gyökerező panteizmusa nem áll távol Bukta világától. Aki sokfelé ágazó „gyökerekkel” nyúlik vissza az európai festészet nagy tárházához – ilyen az ő Magyarországa. Krumplievők cmű 1996-os fotóján, amely nem véletlenül közvetlen utalás Van Gogh-ra, lámpa misztikus fényű burája világítja meg a szegényes konyhában vacsoraasztal körül ülőket. Hátul a kredencen kitömött fácán.
Kocsmai zsánerkép
Mert persze madarak sem hiányozhatnak ezekről a képekről. „Az év madara” a szentség külön kék burkában lebeg, a kép egészéhez nincs, nem lehet köze (2012). Baljós kuvik gubbaszt egy másik festményen, tőle semmi jó nem várható (Előérzetek, 2010). És bár madár helyett helikopterek szántják az eget a Fiatal gyümölcsös (2011) hátterében, ha hiányként is, festék nélküli fehér foltként madár-angyal körvonalai is kivehetők. Maga a Szentlélek galambja száll alá a 2011-es Történeten, csakhogy nem áhítatos gyülekezet, hanem ágaskodó farkas fogadja. A képet jobban megnézve látjuk, hogy sötét sziluettje az őt körülvevő fákét másolja. Miért? Mert a művész, nem is kicsit homo ludens is, és ez a gyermeki fricskázó szándék számos munkáján tetten érhető. Talán ugyanúgy segít megőrizni, amit még lehet, mint Bukta más segítségül hívott égi-földi erői. Így válik egy szembenéző kínai cipőárus lába csonkolt fatörzzsé (Falu közepe, 2006), így vetít a délibáb játéka fejtetőre állított tehénkét, disznót a képmezőre (Délibáb a Hortobágyon, 1989). Játékosság számlájára írhatjuk az ismétlődő formák sorát nem egy munkán, ami persze keserű nyugtázása is a Walter Benjamin-i sokszorosíthatóságnak, de akár Andy Warhol szitanyomatait is megidézi. A nevezetes buktai rátétek néha a jelentést gazdagítják, máskor azonban féktelen dekorációs kedv szülöttei. Mert hiába figurális ez a festészet, a képtér minden centijét kitölti a formák burjánzása. A sűrű vonalkázás az art brutot idézi, az egymás mellé rakosgatott színes foltok, a szembenézetben a semmibe meredő, megsokszorozott emberalakok az ikonok művészetét, amit nemritkán a külön keretelés is hangsúlyoz.
Gazdag, bőven termő világ ez, amely ezernyi szállal kötődik a saját haza mellett a művészettörténet évszázadaihoz, évezredeihez.
