Május van, és egy régenvolt tán nem is volt messzeségből felsejlő történetet mesélek el, szívfájdalomról, apró titkokról, amik velünk élnek, lélektükörről, amit a látszólag profán tárgyak hordoznak. (Csanda Mária Körtemuzsika blogja)
A kalap ott feküdt a többi mellett az üzlet polcán, látszatra semmiben sem különbözött a mellette kínálkozó hasonlóktól. Ám mégis – a kalapkészítőnek valamilyen szívfájdalma lehetett éppen ennél a darabnál, mert az oldalán egy kis horpadás maradt, ami bár nem volt feltűnő, ha jobban szemügyre vették, mégiscsak látszott.
A hasonló kalapok már mind elfogytak, és más újak érkeztek, mikor egy férfi, aki sorra próbálta az üzlet választékát, ennél maradt.
– Nincs másik ebből a fajtából? – kérdezte. Ő is észrevette a horpadást.
– Sajnos, ez az utolsó darabunk – válaszolta az eladó. – De nagyon jól áll – tette hozzá a szokásos bíztatást, és a férfinak ettől függetlenül is ez a fazon tetszett, így hát megvette. Randevúra készült egy nővel, akit pár napja ismert meg, és izgult kicsit, sikerül-e a folytatás.
Egy téren találkoztak. A nő egész lényéből természetesség áradt, és ez az öltözködésén is látszott. Csak egy dolog ütött el ettől: egy kis kalap egészítette ki a viseletét, és ettől mintha egy külön színt kapott volna, igazán jól illett hozzá és jól állt neki. Ezt látta a férfi tekintetéből is, aki viszont azt láthatta, hogy ő is tetszik a nőnek. Rögtön összhangba kerültek, alig kellett pár szót váltaniuk, és ez mindkettőjüket jó érzéssel töltötte el.
Egy közeli kávéházba tértek be a hűvös idő elől – tavasz eleje vagy ősz vége lehetett.
Bent egy kis sarokasztalhoz ültek. A férfi levette a kalapját, letette a mellettük lévő székre, a nő is levette az övét és melléje állította. Kis horpadás látszott az oldalán. A férfi ezt akkor vette észre, amikor a kávéját itta, és elmosolyodott. A nő azt hitte, ez az ő szépségének szól, mint általában, és visszamosolygott rá. Még beszélgettek egy darabig, majd a férfi fizetett és elmentek. Mikor kiértek az utcára, kézen fogták egymást.
A fák készülődtek valamire, talán, hogy rügyet nyissanak, vagy hóba takarózzanak – tavasz eleje vagy ősz vége lehetett.
S ha már régi idő, a Verdi kortárs zeneszerző Ponchielli Az órák tánca c. darabját illesztettem hozzá. Hány arca van az időnek? A hozzárendelt fotókon láthatjuk, hány arca volt a zeneszerzőnek, a karikatúrát is beleértve.
{jcomments on}
