Kerékgyártó István Rükverc című könyve június elején jelenik meg a Kalligram kiadónál. A megjelenésig minden héten közlünk egy részt a könyvből.
A nagy buli
Az öregember feláll a fehér műanyag székről, a fia elé lép, a füléhez hajol, és belesúgja.
– Zsolti, nagy bulira készülök.
– Miféle bulira? – kérdi a fia.
– A nagy bulira. Érted? A nagyra.
A fiú eltolja magától az apját, int, hogy üljön vissza. Hosszan nézi az arcát.
– Hány éves vagy?
– Hatvanöt.
– Kinézel hetvennek. Üljél te csak a seggeden, és örüljél, hogy lyuk van rajta. Nem rohadtál eleget a sitten?
– Huszonkét évet ültem összesen. És ha azt hiszed, hogy öregebbnek nézek ki a koromnál, akkor tévedsz! Nem igaz, hogy a sitten gyorsabban öregszik az ember. Éppen fordítva! Rendszeres élet, rendszeres kaja, ugyanabban az időpontban fekszel és kelsz. Meghálálja a szervezet. Mikor kint voltam, mentem bele az éjszakába, piáltam, hajtottam a kurvákat. Látod, ez öregít. A bent töltött idő nálam feleződik. Ötvenötnek érzem magam.
– Érezd magad harmincnak vagy tíznek. Leszarom. Vén fasz vagy – mondja a fia, miközben elfordítja a tekintetét. A sarokba bámul. Aztán folytatja. – Hőzöngő vén fasz vagy.
Cigarettát vesz elő, rágyújt.
– És te mennyi vagy, nagyokos? – kérdi az apja. Közelebb húzza a székét, megfogja fia fejét, és maga felé fordítja. – Na, mennyi vagy? – ismétli a szemébe nézve.
– Harmincnégy.
– Negyvennek nézel ki! – visszahúzza a székét, és elégedetten hátradől. – Na, jólesik, ha öregítenek?
– Leszarom. Ha meg annyinak nézek ki, hát miattad. Milyen gyerekkorom volt nekem? Karácsonykor is a sittre jártunk anyával, vittük be a kaját. Hát mit törődtél te velünk? Mindig csak magaddal. Feltörtél valami széfet, aztán leültettek. Mindig leültettek. Balfasz voltál, részegen eldumáltad, vagy egyszerűen elcseszted.
– Mi az, hogy elcsesztem?
– Tudod te azt jól – legyint a fiú. – Anya gürizett, kereste a pénzt, te meg követelőztél, hogy mit vigyen be a beszélőre. Ha kint voltál, akkor meg kurváztál – sorolja, fejét a sarok felé fordítva.
– Na, jól van, inkább arról mesélj, milyen a melód!
– Hát milyen egy csálinger melója? Rohanok tíz tányérral, aztán nyalom a vendég seggét a jattért, mert a fizetés kétezer forint. Elég az, mondja a főnök, úgyis kapok jattot. Gebinbe vette ki.
– Az mi?
– Mindegy. Az, hogy ő jól jár, én meg szívok.
– És jó a főnök?
– Azt se tudod, mi az, hogy jó főnök. Hát sosem volt főnököd. Neked csak cellaparancsnokaid meg őreid voltak.
– Azt hiszed, a börtönben nincsenek üzemek? Hát civil főnökeim voltak nekem az asztalos üzemben, a kötélgyárban, a …
– Hagyjuk, fater, inkább gyújts rá. Addig se dumálsz, amíg szívod – nyújtja a cigarettásdobozt.
– Mi ez? – kérdi az öreg.
– Filtol.
– Buzi vagy te, Zsoltikám? Mentolos szarokat szívsz?
– Kérsz, vagy nem?
Az öreg kivesz egy szálat, megnyalja a végét, gyúrogatja a dohányt. Vidra tüzet ad. Apja mélyet slukkol a cigarettából, aztán szabályos karikákat ereget a plafon felé.
A fia, akár gyerekkorában, megbabonázva nézi, ahogy a karikák remegve emelkednek, aztán lassan szertefoszlanak.
– Összeraktam a nagy buli tervét. Ezt nézd meg, Zsoltikám – kurjantja az öreg, mikor ráun a karikákra.
Az ágy alól bőröndöt húz elő, rajta méretes lakat, nyakából leakasztja a kulcscsomót, az egyik kulccsal felnyitja, egy fémdobozt vesz ki belőle, egy másik kulccsal ezt is kinyitja, aztán a fali kapcsolóra törülközőt akaszt, és előhúz a dobozból egy kockás noteszt.
– Azt minek tetted oda? – mutat a fiú a törülközőre.
– Gyanús, hogy kamerát raktak a kapcsolóba. Na, ezt nézd meg!
És fia orra elé tartja a nyitott noteszt. A telerajzolt oldalon nyilak, számok, jelek.
– Mi a lófasz ez?
– Nem érted, mi? Rejtjelezve van – nevet az öreg.
– Akkor meg mit mutogatod?
– De neked elmondom. Az egyetlen fiamban csak megbízhatok.
Újra megfogja a fia fejét, a szemébe néz.
A fiú elrántja magát.
– Hoztam banánt, egyél!
Előhúzza a táskájából.
Apja forgatja a kezében a banánt, megszagolja, leharapja a végét, kiköpi, szakértő mozdulatokkal hámozza, majd nagyot harap belőle.
– Egy uzsorást könnyítünk meg, Sanyi lesz a sofőr, meg ő falaz. Vendel meg én fúrunk – mondja tele szájjal.
– Ők már tudják?
– Még nem, de időben szólok nekik. A tetőn át megyünk be a szomszéd házból, tűzfalat bontunk, aztán átütjük a stukatúrt, úgy mászunk le a szobába, és ott vár bennünket…
– Az uzsorás egy vadászpuskával.
– Hülye vagy, Zsolti, ezzel ne viccelődj! Mikor nyaral az ürge, akkor megyünk. Szóval ott vár bennünket egy GST, egy London márkájú trezor, tizenhárom centis többrétegű acélajtóval, huszonötös acélhevederekkel…
– És ti ezt megfúrjátok.
– Meg, Zsoltikám. Adunk a kicsinek. Még hogy mangán acéllappal védett zárszerkezet! Tudom én, hogy bánjak el egy ilyen mackókisasszonnyal. A duci mackólánnyal.
– Hülye vagy te, fater. Téged nem is az izgat, mi van benne, hanem az, hogy ki tudod-e nyitni.
Az öreg nem válaszol, csak ingatja a fejét és nevetgél.
– Zsoltikám, kéne nekem egy spéci Black and Decker, tudod, olyan…
– Persze, spéci fúró rendel, az ágy melletti asztalhoz! Aztán még mi a faszom nem kéne? Hagyjál már! Na figyeljél, hoztam nápolyit, ebben a zacskóban van. Ez meg a barackbefőtt.
– És a Jolán hogy van? – kérdi az öreg, mikor lenyeli az utolsó falat banánt.
– Na, eszedbe jutott, hogy unokád is van?
– Tudod, mennyi a dolgom. Zárni mindent, mert lopnak, mint a szarka. Tervezni a nagy bulit. De ne hidd, hogy nem jut eszembe Jolán. Most volt a hetedik születésnapja – mondja, föltépi zacskót, és belemarkol a nápolyiba.
– Kilencéves. És télen van a születésnapja. Legalább ne beszélnél össze-vissza. Egyél, és maradj csöndben!
Az öreg Vidra fölpattan a székről, egy nápolyiszelet a földre hull. Kapkodó mozdulatokkal kigombolja a sliccét, és vizelni kezd.
– Ott a vécé a folyosón – mondja halkan a fia.
Az öreg nem válaszol, lefelé néz, minden figyelmét a vizelésre összpontosítja, vékonyka sugárban csorgat. A barna linóleumon először kis tócsába gyűlik a vizelet, majd továbbfolyik, egészen a nápolyidarabig.
A fiú nézi a húgyban ázó nápolyit, aztán kimegy a folyosóra.
– Nővérke! Valaki! Jöjjenek!
Kicsapódik egy ajtó, testes szőke asszony érkezik, félretolja a fiút, és kiabál.
– Nem megmondtam, Vidra bácsi, hogy elég ebből!? Hányadszor mossam még ki a húgyból? De ennek vége! Pelenkát kap!
– Nem akarok pelenkát. Zsolti, mondd a Gittának, hogy nem akarok pelenkát – nyöszörög az öreg, még mindig a tócsa előtt álldogál kigombolt sliccel, a péniszét szorongatva.
– Jól van, fater, majd jövök, ha lesz időm – int a fiú, kilép a szobából, és elindul a folyosón. A nő utánaszalad.
– Tudja, hányadszor csinálja ezt?
A fiú előkotor a zsebéből egy ötvenest, négyfelé hajtja, a nő köpenyzsebébe dugja.
– Adjanak neki pelenkát.
– Azért rendes maga, hogy mindig jön – mondja a nő, miközben a zsebében az ötvenest morzsolgatja. – Kevesen járnak be. Szégyellik, hogy itt van a papa. Pedig, látja, jó dolguk van. Mi senkit sem kötözünk le. Mesélt magának is a nagy buli tervéről?
– Tervei, azok mindig voltak – legyint Vidra, és sietősen a kijárat felé indul. A nővér utána ered. Inkább magának, mint a nőnek morogja.
– Semmi sem változik. Csak akkor a börtönbe, most meg ide hordom neki a kaját. Hozom a nápolyit, a befőttet, és hallgatom a hülyeségeit.
– Mit mond, mit hozzak? – kérdi a nővér egy lépéssel lemaradva.
– Semmit. Nem magának mondtam.
Már lépne ki az udvarra, mikor a visszhangos folyosón végighullámzik apja reszelős hangja.
– Zsolti, ha jössz, hozzál Balaton szeletet, tudod, mennyire szeretem!
{jcomments on}
