Nem szerettünk aludni.
Féltünk, hogy lemaradunk valamiről. Hogy amíg mi álmodunk, a világ lábujjhegyre áll, és csendben odébb settenkedik.
Gyerekkorunkban kötelező volt az alvás. Nemcsak este, hanem minden délután.
Egy szobában aludtunk a szüleinkkel. Csak egy függöny választott el minket tőlük. És a tv-től. Egy sárga függöny, aminek szálai finoman áteresztették a számunkra tiltott esti filmek képfoszlányait. A függönyön átszűrődő Surdát mindig megnéztük. Őt nagyon szerettük. Ahogy a fodrászüzletében mindenkinek odanyújtotta a cigis dobozt … Nagyon elegánsan kínált.
Bátyámnak annyira megtetszett a mozdulat, hogy ki is próbálta. Egyszer a WC-n ülve gyakorolt. A lába nem ért le. Egyik kezével támaszkodott az ülőkén, másikat, amelyikben a képzeletbeli cigis dobozt tartotta, előrenyújtotta. A heves kínálgatás közben elvesztette az egyensúlyát. Sírva kiabált: anya, anya, segíts, beleestem a WC-be.
Leleplezett minket. Innentől kezdve a függöny elé egy szivacsot is kaptunk. Azon már nem furakodhattak át a képek.
Az ebéd utáni alvást az estinél is jobban utáltuk. Kint sütött a nap. Láthatatlan torkok gyereksikolyokat küldtek felénk a széllel. Ilyenkor aludni?
Amikor tiltakozásunk felülmúlta a szokásost, akkor jött a szellemidézés.
Megebédeltünk. Mind a négyen az asztalnál ültünk. Szüleink szemállásából éreztük, előhozhatjuk-e a „mi lenne, ha ma délután nem aludnánk” kérdését, vagy sem.
Csak ritkán hozhattuk elő. Ilyenkor apa vállalta az ügyintézést.
– Tudjátok, hogy minden délután aludnotok kell. Ez a szellem akarata. De azt hiszem, ma jó kedve van. Ha akarjátok, ha nagyon akarjátok, megkérdezem, nem tesz-e ma kivételt.
Naná, hogy akartuk.
Csöndben kellett maradnunk. Kezünket az asztalra tettük. Az egy koppanás azt jelentette, nem kell aludnunk. A két koppanás pedig azt, hogy kell.
– Szellem! Kell ma aludniuk a gyerekeknek? –kérdezte apám mélyen, lassan.
És néhány másodperc múlva jött a koppanás. Egy koppanás. Ujjongtunk. Már tudom, hogy ha anyám ilyenkor élesen apámra nézett, akkor jött a második koppanás is.
Ha a döntés nagyon elkeserített minket, akkor rövid szülői pusmogás után apám még egyszer megkérdezte a szellemet. Ilyenkor már érveket is felsorakoztatott.
– Jó gyerekek ezek. És ha most elengeded az alvást, akkor még jobbak lesznek. Holnaptól minden vitatkozás nélkül, maguktól mennek az ágyukba.
Mi csak a mostig jutottunk. Bólogattunk. Kit érdekelt a holnap?
A szellemet csak ritkán lehetett meggyőzni. Néha gyanakodtunk, mert a szülők és a szellem között túl nagy volt az egyetértés. De hiába buktunk hirtelen az asztal alá, hogy rajta kapjuk apát, amint térdével kopogtat, sosem lepleztük le.
Mindig elfogadtuk a szellem döntését.
Ha kettőt koppantott, akkor mentünk aludni.
Befeküdtünk az ágyunkba. Anya betakart minket, elhúzta a sárga függönyt. Becsukta a szobaajtót. Ha nem jött álom a szemünkre, motoroztunk. Ágyaink egymással szembe fordítva, össze voltak tolva. A motor a két egymáshoz illeszkedő ágytámla volt. Mivel kettőnknek egy motor jutott, én, a kistestvér csak utas lehettem. Az volt a feladatom, hogy átkaroljam a bátyám derekát, berregjek, és a kanyarokban együtt dőljek vele.
A nagy dülöngélés aztán lesodorta a bátyámat. Előre bucskázott, és hangosan sírni kezdett. Sajnáltam a balesetet, de nem hagyhattam el a motort. Előre csúsztam, átvettem a vezetést. Míg be nem ért anyám, és el nem vette a jogosítványomat.
Csupa játék, varázslat, csoda volt a „gyerekség”.
Felnőttünk. A bátyám apa. Sokat dolgozik. Nincs ideje efféle varázslatokra. Ha el akarja kerülni a hisztit, megveszi lányának a játékbabát, ami csak akkor hagyja abba a sírást, ha betesszük szájába a cumit. A gyerek legalább időben megtanulja, mi egy szülő feladata.{jcomments on}
